Vóking ded

Megint eljött az ünnep,
Amiért igazán érdemes élni.
Egy pohár sauvignon az asztalon,
A kis tök kajánul vigyorog
A gyertyák már megnyújtva, hiszen
Sötét van már odakint ilyenkor.
Nekem ugyan minden nap helovín
és minden nap egy kicsit meghalok
hogy aztán feltámadjak újra meg újra,
ez a meghittség csak egyszer van az évben
amikor mindenki más azt játssza, hogy
olyan, mint a magamfajta,
és kicsit hazugan, kicsit naivan, de
kicsit mégis azt érezhetem, hogy
nem vagyok annyira egyedül a világban.
Kicsit proli, kicsit megmarketingelt,
túldivatolt médiamassza ez is manapság
mégis jobban tudom kedvelni az emberiséget,
mikor vóking dednek öltözik
és agyhalottságát viccnek hiszi.

Nyugodjanak békében megboldogult neuronjaik.

Nézőpont

Tear you apart

Arcélek

"The end of laughter and soft lies. The end of nights we tried to die." /The doors-The end/

Sáros, összeragadt faleveleken lépkedve sietett végig a járdán. Reggel óta nem takarították le. Köd borította be az utcát, és csípős hideg volt. Dániel mégse bánta. Kesztyű nélkül indult el otthonról, kezei jéggé fagytak, mire a kávézóhoz ért. Kényelmes ember volt, nem szívesen gyalogolt sokat, kivéve, ha a kedvenc helyére ment. Ez-nem kis bánatára-egy teljes utcával lejjebb volt, mint a lakása. Persze nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: időnként inkább kocsijába ült. Fekete volt. Könnyed, letisztult és gyors.
Most viszont nem. Sétálni akart és fázni. Mint az az öreg néni, akit tegnap látott az üzlet előtt hajnalban.
Vacogott és várt, hogy kinyissanak. Dániel részvéttel figyelte a kocsiból, a lámpa előtt várva. Általában nem nagyon hatják meg az egyszerű városlakók, főleg ha idősekről van szó. Maga se értette, de ezt az öreg hölgyet elmélázva figyelte. Talán Halottak napja miatt. Talán eszébe jutott a nagymamája, hogy ki kellene menni a temetőbe. Meg minden. Mindegy. Zöld fény villant szeme sarkában. És megnyomta a gázt. Igyekeznie kellett, késő volt már. Az öreg hölgynek túl korán.

Kakukkfészek-ez volt a hely neve, ahova belépett. A kávézó, amiért gyalogolni érdemes. Ismerős arcot pillantott meg és elmosolyodott. János volt az, régi barátja. És kollégája. Az asztalához ment és leült, mire a férfi megszólalt:
-Szarabbul nézel ki, mint múltkor. Mit csináltál az este?
-Kösz, bébi. Örökké imádlak. De most inkább nyald ki a seggem.
- Most komolyan, Dani. Kész van már az új csaj anyaga? -János arcáról eltűnt az addigi derü és komolyan meredt Dánielre.
- Nincs.
-Mi az, hogy nincs? Bazmeg, ezt nem hiszem el. Te is tudod, ha holnap reggelre nem lesz a Fémes asztalán, mindkettőnknek lőttek.
- Dehogy lőttek. Túlreagálod a dolgot. Már megint be vagy feszülve, gyere, igyunk meg egy körtét.
- A rohadt életbe! Hogy te soha semmit nem veszel komolyan. Ezzel most kurva nagyot kaszálhatnánk, de ha nem csináljuk meg, akkor kitesznek a buliból, érted?
-Nem érdekel, Jancsi. Így sincs okom panaszra mostanában. És neked sem, szerencsére. Tényleg nem értem, mit rinyálsz ezen annyit. Fémes meg az új kis pártfogolt pinája le van szarva. Reménytelen a csaj, érted? Semmit nem lehet vele kezdeni. Nem voltál ott múltkor a stúdióban. Az egész napot végigszenvedtük, lófaszért. A képek, komolyan mondom, a nullával egyenlőek. Még akkor is jobbak lennének, ha egy nagy büdös feketeség lenne az egész.
-Bazmeg...
-Ne bazmegezz itt nekem. Te is jól tudod, Jancsikám. Nehogy azt hidd, hogy nem dolgoztam velük. Tegnap órákig szöszmötöltem rajtuk, de hát apám, a szarból nem lehet várat építeni. Ezt ha egy fotós nem tudja, nem tudja senki sem.
-Oké, Dani. Én ezt értem. Láttam a csajt, tudom, miről beszélsz. Nem a te kezedhez való modell, nem jó alapanyag. Kiégett, üres. Tudjuk, miért van itt. Azt nem értem, Fémes mit lát benne, mert azért valljuk be, az öregnekek is van némi érzéke a dolgokhoz. De ez...botrányos.
-Ugyan. Az üzlet az üzlet. És Fémes az üzletben mindig korrekt. Mi botrányos egy mély torokban?-kérdezi Dániel mire János nevetni kezd. A kávézóból közben egyre több ember szállingózik kifelé.
-Az a te bajod, Dani, hogy túl válogatós vagy. A meló meló bazmeg, főleg, ha megfizetik. Én elhiszem, hogy megteheted azt, amit, sztár vagy, profi vagy, kapkodnak érted. Nehogy azt hidd, hogy irigyellek, öregem, tudod, hogy nekem sem megy rosszul a szekér. De a fotózás soha nem ment, a marketingbe meg nem lehet sztárnak lenni. De ebbe a projektbe együtt szálltunk bele, és nagy lové van benne. Nem teheted ezt meg velem.
-Oké, bazmeg, csak ne nyávogj itt nekem, mint egy hülye picsa. Holnapra megcsinálom, amúgy sem hagytam volna annyiban. Ha egyszer már valamit elkezdek, be is fejezem. De erre nem leszek büszke.
-Nem a te hibád. Ne szívd mellre. Te maximalista állat.
Órákkal később részegen tántorogtak ki az ajtón. Ők voltak az utolsó vendégek.

Másnap. Ugyanott. 21 óra 13 perc. Dániel bevitte a portfoliót Fémeshez. Rühelli Fémest. Fémes ridegen fogadta. Rühelli Dánielt. De tisztában van bele, hogy jobb szakembert keresve se találna. Ami nála annyit jelent: keresettebb fotóművészt a környéken, akinek neve garancia a pénzre: keresve se találna.
A fotókért megőrültek. A lány 17 éves üde, bájos teremtés. Újdonság a piacon. Talán már maga sem tudja honnan jött, a belé nyomott speed-, és kokómennyiségtől elhomályosult emlékezete már nem kutatja, ki volt a családja, vagy a szerelme, akitől egy pláza hátsó bejáratánál egyszer csak elszakították és bedobták egy sötétített ablakú Mercibe.

Dániel egykedvűen üldögélt a pultnál egy pohár whiskyvel. Nem volt jó napja. Régóta nem volt jó napja. Eszébe jut a volt felesége. Tegnap volt a születésnapja, és nem ő hívta fel. Minden évben felhívja a születésnapján. 5 éve. A nő azóta újra férjhez ment. Dániel nem tervez több házasságot, azóta is egyedül él. Korábban, miután az elfogyasztott vaginák egy hétre jutó száma meghaladta a tízet, elgondolkozott rajta, hogy nem ártana diétázni. Így drasztikus csökkentést hajtott végre, öt maradt. Majd kettő. Végül egy. Havonta.
-Haza kellene már mennem valahogy.-gondolta. De nehezére esett volna elindulni.
Mindig itt itta le magát a legszívesebben.

Mezítláb

a suttogásodban elvesznek a szavak.
amit hallok, csak a nedves lihegésed.
arrébb löklek, hogy tudd, undorodom tőled.

a homályban, odakint sikítanak a fények
a Holdat félszegen bámulom a piszkos ablakon át
a te arcodra viszont már emlékezni sem tudok.

émelyít a forróság, kapkodom a levegőt
hallgatok és forgolódom, köhögök
és bámulok a sápadt pirkadatba.

szégyen!
gyalázat!
kiabálok, hangom reked, s fejem zúgja
lelkem viharát.

ó, igen, giccs a köbön, felejtsd el, komám
mert nincs lélek, szív sem, nem adtak
hazug vagyok, felkötnek hajnalban.

nem kérek kegyelmet, ez itt a jég dala
megfagyok, széttörök. valaki imáid füleli,
de a szilánkok felsértik fáradt talpadat.

Embrióvér

szemednek egykedvű derűjében
néz rám vissza, hunyorog
a kíváncsi Isten.

én már vak voltam mikor
szólt a duda s csörömpölt
el mellettem a villamos.

leárazva vettem boldogságot
hát vittem haza este biciklin
és mentem és kiabáltam otthon.

"megjöttem, hoztam örömet, kedves!
...öltözz fel, hát nem szégyelled magad!
ég a villany, az egész ház tiszta retek

a fogkefémet,kértem, ne használd
s mondtam, tőled aludni nem tudok.
nagy kérés tán, hogy fogd be a pofád?"

megfonnyadt a spájzban a 'szííívem'
míg játszottam a hattyút meg a halált
szomorú ez a kedd, meddő a szerelem.

szerdán lenn a játszótéren ülök a padon
tán cukros néninek hisznek az anyukák
míg könnyeimet a szél fújja hallgatagon.

apokrif olvasmányok, cigarettafüst
rúzsfoltos száddal ne csókolj, kérlek!
de szeretném, hogy arcomat megüsd.

ahogy elszáll a nyár, fejemben úgy
omlanak az emlékek, mint sárga fényképek
ha elmosódnak, s kézfejemre vér hull.

ez a vércsepp az el nem énekelt dalé,
az esztelen szenvedély bűndiadaláé
a százszor kimosott-szakadt szennyesé.

szemednek egykedvű derűjében
néz rám vissza, sír egymaga
a szülő Isten.

már vak vagyok, s mikor
éjjel felriaszt a nemlét,
hallgatom a körúton a villamost.